A boncmester kismama, aki thanatopraxiát tanulna

Az indulás
„Voltam én már hentes, riporter, boltos, pincér…”

Már gyerekkoromban nagyon foglalkoztatott az emberi test, orvosi pályára készültem, viszont anyagi nehézségek miatt nem mertem bevállalni az orvosi egyetemet, ezért inkább kimentem 18 évesen hentesüzembe dolgozni Németországba. Ott jöttem rá, hogy szeretek késsel dolgozni, a mai napig nagyon érdekel az anatómia, és ott kezdtem el ezzel a gondolattal kacérkodni: boncmester szeretnék lenni. Voltam én már hentes, riporter, boltos, pincér, de úgy éreztem, hogy olyan szakmát szerettem volna találni, ami nemcsak arról szól, hogy bejárok pénzt keresni, hanem amit szeretek, amihez szenvedély köt, ami hivatás lehet.
Amikor elmentem Budapestre, hogy elvégezzek egy 400 órás boncmesteri tanfolyamot, ott egyáltalán nem is találkoztam holttesttel, csak elméletet pl. a kedvenc tantárgyamat, anatómiát tanultunk. Életem első közvetlen kapcsolatára egy halottal, majd csak később, a kórházi gyakorlatomon került sor.

Az első eset
„Majd megérintettem és belenéztem a szemébe.”

Az első páciensemre a mai napig emlékszem, a nevére és az arcára is, soha nem is fogom elfelejteni. Nagyon kedves gyakorlatvezetőim voltak, akik tudták, hogy milyen fontos az első benyomás. Emlékszem, hogy bementem a boncterembe – ők már előkészítették nekem a pácienst – egy hölgyről beszélünk, és először nem mertem megérinteni. Rájöttem, hogy nem is a holttest látványa hozott zavarba, hanem inkább meztelensége. Mégis megérintettem és belenéztem a szemébe. Akkor tudatosult bennem, hogy a lelke már nincs ott, az egy üres test és innentől kezdve nem is zavart soha, hogy ha halottakkal van dolgom.
Viszont a mai napig úgy kezelek minden egyes pácienst, mintha élő személy lenne, hogy megkapja a maximális tisztességet.

A képzés
„…inkább keressek magamnak más hobbit.”

Amióta Dr. Lesznyák József patológus főorvos el kezdte oktatni a szakmát, gyökeresen megváltozott a boncmester szakma elsajátításának lehetősége. Addig gyakorlatilag ebbe a mesterségbe bele kellett születni, vagyis a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években nagyon zárt és szűk a boncmesterek közössége. Öt évvel ezelőtt, amikor jelentkeztem egy 400 órás OKJ-s képzésre - egyáltalán nem csodálkoztak azon, hogy nő vagyok - sőt nem csak én voltam egyedül ilyen bátor. A mi csoportunknak majdnem a fele lány volt és a tanfolyamat sokkal többünk fejezte be eredményesen, mint a fiúk. Sajnos az elhelyezkedésben a férfiak még mindig előnyösebb pozícióban voltak és vannak jelenleg is, ezzel a diszkriminációval nekem is kellett szembesülnöm. Történt ugyanis, hogy a gyakorlatomat – akkor már Ausztriában éltem a férjemmel – a határ közelében fekvő kórházban szerettem volna elvégezni, de egyik főorvosnő kerek-perec kijelentette, hogy ő nem dolgozik nővel. Mikor rákérdeztem, hogy miért, azt felelte, hogy egy nő nem tudja ezt sem testileg, sem lelkileg úgy végezni ezt a szakmát, mint egy férfi és inkább keressek magamnak más hobbit! Eszébe sem jutott azt feltételezni, hogy én ezt a szakmát valóban szerettem és ez a szenvedélyem. Végül Szekszárdon, a Balassa János Kórháznál sikerült a gyakorlatomat teljesíteni Soponyai István (Sopi) boncmesternél és Dr. Cifra Jánosnál, a pathológia osztályvezető főorvosánál, akiktől nagyot sokat tanulhattam.

A magyar valóság
 „…bevittem a saját késeimet, mert egyszerűen a benti eszköztár használhatatlan volt.”

A magyar társadalomban a halál még mindig tabutéma. A boncmesterséggel kapcsolatban pedig olyan sztereotípiák élnek, ami egyszerűen elképesztő. Amikor a kórházban dolgoztam, és a patológián kinyitottam az ajtót a hozzátartozók előtt, rendszeresen azt hitték, hogy én egy doktornő vagyok. Amikor megtudták, hogy én fogom elvégezni a boncolást, én fogom lemosdatni, felöltöztetni, utolsó útjára felkészíteni az elhunytat, rendszerint „padlót fogtak” a meglepetéstől. Miért? Mert sokan azt hiszik, hogy egy boncmester az gyakorlatilag hentes, aki előbb-utóbb úgyis alkoholista lesz, mert ezt épeszű ember nem tudja huzamosabb ideig csinálni. Csak amikor elbeszélgettem velük, vagy bekísértem őket a hozzátartozójukhoz, hogy elbúcsúzzanak, akkor látták be, hogy mekkorát tévedtek. Senki nem gondolta, hogy egy nő ennyire empatikusan és profimódon tudja ellátni ezt a feladatot.
Szintén érdekes a szakma viszonyulása hozzánk. A magyar egészségügyben sokan lenézik ezt a területet, sokak szemében mi csak eltakarítók vagyunk. Ez a mostohahelyzet visszaköszön a fizetések tekintetében is.
Az elvégzett munka arányában a közalkalmazotti státuszból fakadó bér nevetségesen alacsony. Gondoljon bele! Ha az élő betegek tekintetében gyakran forráshiányos a terület, akkor mi a helyzet az elhunytak esetében? Munkám során gyakran mentem be úgy dolgozni, hogy inkább bevittem a saját késeimet, mert egyszerűen a benti eszköztár használhatatlan volt.

Hálapénz
„…jogában áll azt tudni, hogy mi az, ami jár és mi az, ami extraként igényelhető.”

Amikor az ember elveszít valakit, akkor a legsérülékenyebb. A hozzátartozó kiszolgáltatottá válhat az ügyintézés során, hiszen a fájdalma mellett egy számára idegen közegben kell papírokat beszerezni, nyilatkozatokat tenni. A halál bekövetkeztétől az eltemettetésig tartó folyamatban ezzel a lelkileg terhelt helyzettel sokan visszaélnek, sajnos a boncmesterek közül is.  Nem feltétlenül mindenhol ez a helyzet, például Szekszárdon nem volt jellemző. Paraszolvenciát soha nem fogadtam el senkitől, de arra volt precedens, hogy egy néni néhány kiló almát behozott nekem, mert annyira hálás volt azért, hogy a férje jó kezekbe került és minden ellátást megkapott tőlem.
A törvény úgy rendelkezik, hogy fedetlen testet nem adhatunk ki a boncteremből, akár hozott be ruhát a hozzátartozó, akár nem. Ennek az öltöztetésnek az árát a kórházban mindenki megfizeti, vagyis ez a szolgáltatás alapból jár. Az már más kérdés, hogyha valaki szeretne igénybe venni egy balzsamozást, egy hajfestést, egy sminkelést – a szolgáltatások tekintetében a határ ma már a csillagos ég -, akkor ennek az árát legálisan, számlára mindenki megfizetheti. Ebben nem találok semmi kifogásolni valót, abban az esetben, ha erről a tájékoztatás korrekt. Vagyis mindenkinek jogában áll azt tudni, hogy mi az, ami jár és mi az, ami extraként igényelhető.

A differencia
„…itt minden olyan eszközt meg lehet rendelni, amire szükséged van”

El kell, hogy mondjam, hogy Ausztriában nincs hálapénz. Sem a patológián, sem a szülészeten, sehol sem az egészségügyben. Az a kórház, amivel én kapcsolatba kerültem, ott például ki is írták: „kérem, ne sértsen meg minket a hálapénzzel”. A különbség természetesen a bérezésben tetten érhető. Ausztriában egy kezdő boncmester alapfizetése pótlékok nélkül 1800 euró, Magyarországon 130 ezer forint. A veszélyességi pótlékkal, készenléti díjjal együtt - és ami nagyon vonzó a továbbképzési lehetőségeket is igénybe véve - könnyen elérhető a 3000 euró fölötti jövedelem. A munkakörülményekről nem beszélve! Egy magyarországi pathológián, ahol később dolgoztam, például nem volt szemmosó készülék arra az esetre, ha esetleg valami a szemünkbe fröccsenne. De még egy laboros maszk sem volt, ami védte volna a szemünket. Gumikesztyű, szájmaszk és köpeny. Ennyi volt a felszerelésünk. Ausztriában ez elképzelhetetlen, itt minden olyan eszközt meg lehet rendelni, amire szükséged van, nincs anyagi korlátozás.
Ugyanakkor furcsa paradoxon, hogy az a szakmai tudás, amivel rendelkezem, az mégis magasabb szintű az osztrákhoz képest.
Az otthoni képzésnek és a mestereimnek köszönhetem az anatómia és latin tudásomat. Ausztriában nem kell tudnod például szerveket boncolni, azt csak az orvosnak kell. Otthon viszont teljesen magától értetődő volt, hogy ezt is megtanultuk és besegítettünk a patológus orvosnak, ha kellett. Ausztriában is inkább férfias szakmának tartják a boncmesterséget, de az utóbbi években tudatosan törekszenek ennek enyhítésére. Például még mielőtt elmentem gyesre, akkor voltam egy állásinterjún a Bécsi Orvostudományi Egyetem Igazságügyi Karán, ahol kifejezetten női munkaerőt kerestek és az intézmény külön ezt preferálta.

Hivatástudat
„…ha tudjuk a miérteket, akkor sokkal könnyebb…”

Nyilván minden szakmának megvan a szépsége és a nehézsége, itt is előfordul az, hogy nem csak időskorban elhunyt embertársunkkal hoz össze a sors, hanem fiatal gyermekkel, akár csecsemővel. Nekem, mint édesanyának maximálisan meg kellett tanulnom különválasztani a hivatásomat és a családi életemet, és az érzéseimet megfelelően kezelni. Ilyen esetben úgy viszonyulok a helyzethez, hogy annak a gyermeknek már sajnos nem tudok segíteni, de a szülőknek, a nagyszülőknek, a hozzátartozóknak viszont igen. Arra a kérdésre, hogy mi történt és miért történt ugyanis választ tudok adni. Ha az ember tudja a miérteket, akkor könnyebben belenyugszik, mintha nyitva maradna egy ilyen fontos kérdés. Ha nincs megfelelő válasz, sokkal nehezebben lehet lezárni ezt a tragikus élethelyzetet. Persze ilyen szituációkat követően nekem is nagyon nehéz. Ezért megpróbálok magamban egy képzeletbeli rolót lehúzni, hogy mire hazaérek, a munka ne akadályozzon meg abban, hogy újra teljes mértékben a kislányomé és a férjemé tudjak lenni.

Tervek
„… a külső egyre hangsúlyosabb lesz nem csak az élet, hanem a halál idején is”

Most, hogy 16 hónapos lett a kislányom azt szeretném, hogy a munkám és a családom között sikerüljön megtalálni a középutat. Ezért, ha letelt a két éves gyes időszaka olyan munkát vállalnék, amely ezt lehetővé tenné.  Így találtam rá a thanatopraxiára*! Meggyőződésem, hogy ebben lesz a jövő. A mostani idősebb korosztály esetében még nem számít annyira a külső a halált bekövetően, az én generációmnál viszont a külső is egyre hangsúlyosabb lesz nem csak az élet, hanem a halál idején is. De nemcsak a korosztály hiúsága segíthet a thanatopraxia elterjedésében, hanem az is, hogy végre ledőlnek azok a tabuk, amelyek eddig tiltólistára tették a halál és a végtisztesség kérdését. Azt remélem, hogy néhány éven belül Ausztriában és főként Magyarországon is eljutunk oda - nemcsak a hozzátartozók - hanem a szolgáltatók oldaláról is, hogy az elhunyt a lehető legjobb minőségű ellátást kapja meg. 
Ebben a folyamatban a thanatológia**, a thanatoesztétika és a thanatopraxia megkerülhetetlenné válik. Ezért a célom az, hogy ilyen területen képezzem tovább magam. Szeretném, ha a halott társunktól nem csak lelki, hanem fizikai valójában is úgy tudnánk elbúcsúzni, hogy arra mindig szívesen emlékezzünk vissza.

Lábjegyzet

Thanatopraxia*

E tevékenységet bizonyos értelemben az antik kultúrákban, mint például az egyiptomi kultúrában honos balzsamozási eljárás közvetlen utódjának tekinthetjük.
A thanatopraxia fogalma a 60-as években került a szakmai köztudatba; a kifejezés a Thanatos (görög halálisten) és a praxis (tevékenység, kivitelezés, tapasztalat) szavak összetételéből született. Manapság azonban az alkalmazásában sem a vallási, sem a misztikus oldal nem játszik szerepet, és a célja is egészen megváltozott. A mai értelmezés szerint ugyanis a thanatopraxia esetében nem arról van szó, hogy az elhunytat az örökkévalóság számára őrizzük meg, hanem hogy a ravatalozás idejére fenntartsuk természetes állapotát, s így lehetőséget tudjunk adni a családtagoknak arra, hogy elbúcsúzhassanak szerettüktől; de igény lehet az is, hogy hosszabb időre is fenntartsuk a testnek ezt az állapotát (pl. külföldi szállításhoz). Az eljárás során a képzett szakember képes arra, hogy az elhunyt külsejét olyanná tegye, mint amilyen az néhány nappal a halála előtt lehetett. Akár a halál beálltát követően több nappal is lehetséges még a változtatás, ezáltal a temetési határidő könnyen meghosszabbítható.

Thanatológia**

A thanatológia lényege abban rejlik, hogy a halál és az ahhoz kapcsolódó cselekvéssor a legmagasztosabb pillanata az életnek, és csak a születéshez hasonlítható. Kár elrejteni azt, ami valójában önmagában is rejtély, az élet igazi csúcspontja, egyfajta beteljesülés. A modern életszemlélet a jó halálnak a gyors, fájdalommentes, öntudatlan halált tartja, pedig a thanatológia kutatásai szerint felfoghatatlan és közvetíthetetlen értéket mutatnak az élet utolsó órái és legutolsó pillanatai. A halál ugyan magányos dolog, de a hozzátartozók számára mindig keserves csoportélmény, veszteség és fájdalom együttes megjelenése. A thanatológia számtalan területe arra hívja fel a figyelmet, hogy beszéljünk a halálról, és ne vegyük félvállról, ha lehet, ne féljünk tőle.

Megjegyzés: A színes fotón Zsók-László Anett látható saját archívumából, a fekete-fehér fotók illusztrációk.