Egy baráttól, egy ízig-vérig szakmabélitől búcsúzunk...
A közelmúltban Budapesten vettünk örök búcsút a május 20-án váratlanul elhunyt Horváth Csabától, aki hosszú évtizedeken keresztül a temetkezési szakma egyik legnagyobb tekintélyű szakembere és sokunk barátja volt. Temetésén - az OTEI nevében - Puskás Béla elnökségi tagunk búcsúztatta, amelynek szövegét most közöljük. A fotó 2007-ben, a TEMEXPO kiállításán készült Horváth Csabáról, amikor életmű-díjat kapott az Országos Temetkezési Egyesülettől és Ipartestülettől.
Tisztelt Gyászoló Család!
Egykor Munkatársak, Barátok, Ismerősök!!
A búcsú mindig fájó. Nehéz megszólalni elköszönni azok nevében, akik kollégái, tanítványai, barátai voltak Horváth Csabának. Reményik Sándor sorai jutottak eszembe, amikor vállaltam, hogy szavakba öntöm érzéseimet és megpróbálom elmondani valamennyiünk fájdalmát: "Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk...Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja...”
Mindezek ellenére is nehéz szavakba önteni azokat az érzéseket, amelyek Horváth Csaba halála után kavarognak az emberben. Nehéz, mert mindenki, más – más emlékeket őriz vele kapcsolatban. Mégis, van néhány dolog, amelyben egyöntetű az őt ismerők véleménye. Olyan személytől kell elköszönnünk, aki nemcsak a családjáért, hanem a szűkebb és tágabb közösségért is munkálkodó ember volt, aki mindig és minden helyzetben tudta a kötelességét. Életének aktív részében lelkiismeretesen, következetesen nagy szakmai hozzá értéssel végezte munkáját. Horváth Csaba elment... Pedig még nem akart, még nem várta a halált. Szeretteinek, barátainak még sok mindent szeretett volna elmondani. Voltak tervei, álmai, vágyai. Azonban a könyörtelen sors máshogy rendezte élete fonalát… mennie kellett.
Kedves Csaba!
Sorsod kapuja itt a földön - becsukódott, és nekünk nehéz elviselni a bennünk szunnyadó és fel-feltörő érzelmeket, még akkor is, ha az idő családod, barátaid előtt őrölte lassan, elkerülhetetlenül a megfáradt testedet. Hiába volt a benned élő erős vágy és akarat az élet igenlésére, a halál volt erősebb és elragadott családodtól, barátaidtól, tőlünk…
Tisztelt Gyászolók!
Horváth Csaba 1967-ben a Budapesti Temetkezési Intézethez került, ahol megismerkedett a temetkezési szakma elméleti és gyakorlati kérdéseivel. A különböző munkakörökben végzett munka eredménye olyan széleskörű elméleti és gyakorlati felkészültség lett, amely alkalmassá tette őt más, magasabb szintű munkakör betöltésére is. A felkérés 1982-ben Belügyminisztériumból érkezett. Először tanácsos, majd főtanácsos lett. Később főosztályvezetőként irányította a rábízott területet. A temetkezési szakmát gyakorlatilag a kezdetektől nyugdíjazásáig felügyelte. Munkásságának, talán legfontosabb időszaka az, amikor a 90-es évek második felében a temetkezésről szóló törvényt és kormányrendeletet kellett kidolgozni. Évekig egyeztetett a szakmai szervezetek képviselőivel, vitázott, érvelt és gyakran engedte magát meggyőzni, ha kiérlelt javaslattal találkozott. A parlament végül, 1999-ben az európai normáknak és a magyar kegyeleti elvárásoknak megfelelő törvényt fogadott el, amelyből később elkészült a kormány rendelet is. Horváth Csabának a rendelet kidolgozásában is oroszlánszerep jutott. 2001-ben, 60 éves korában a Belügyminiszter gyűrűvel ismerte el munkáját. 2002-ben saját kérésére nyugdíjazták. Ennek sajnos családi okai is voltak. Olyan feladatok hárultak rá, amelyet lelkiismeretesen csak így tudott ellátni. A nyugdíjas éveinek első felében továbbra is tevékenyen vett részt az törvény és a kormányrendelet megismertetésében, értelmezésében. Meghatározó szerepet vállalt a temetkezési vállalkozók felkészítésében, a szakirányú végzettség megszerzésében, a vizsgáztatások lebonyolításában. Ezt a sokirányú, alapos munkát ismerte el az Országos Temetkezési Egyesület és Ipartestület – valójában az egész temetkezési szakma - 2007-ben a TEMEXPO-n, amikor életmű díjat adományozott neki. Horváth Csaba erre a szakmai elismerésre volt a legbüszkébb.
Tisztelt Gyászolók!
Egy gazdag életutat szakított meg a halál. Mindezek ellenére ez az életpálya teljes volt és mi tisztelettel hajtunk fejet Horváth Csaba munkássága előtt.
Öröm és megnyugvás volt az ő nyugodt, hozzáértő segítségével dolgozni. Elmondhatom a búcsú perceiben, hogy nemcsak nekem, hanem az egész temetkezési szakmának, a szakma képviselőinek volt a munkatársa és barátja. Úgy volt teljes ember, hogy őszintén hitte, az emberi nagyság nem merül ki abban a képességben, hogy valaki magaslatra jut. Fontosabb volt számára az, hogy mennyire tudja formálni környezetét és emberibb emberré tenni mindazokat, akikkel találkozik. Jellemének nagysága, ezért mindig természetes és emberi maradt.
Kedves Csaba!
Szellemed itt él és közöttünk marad, hiszen példáddal, tanácsaiddal minket is tanítottál szeretni a szakmát, azt a munkát, amit néhányan hivatásnak tekintünk. Becsüljük azt az olthatatlan lángot, mely benned lobogott, tiszteljük a végsőkig feszített akaratot és elszántságot, mellyel a magyar közszolgálatot és a kegyeleti szakmát szolgáltad.
Kedves Csaba! Nyugodj békében.