Elhunyt Tóth István

Puskás Béla az OTEI elnökének búcsúja:

"Tisztelt Gyászoló Család!

Tisztelt Gyászolók! Barátok, Ismerősök!

Február 11-én az elmúlás rideg valósága törte ketté a Tóth család és a temetkezési szakma mindennapjait. A bizonyosság szívszorító érzéseként hat mindannyiunk számára, hogy volt kollégánk, barátunk, a férj, az édesapa,
a nagyapa, a betegség elleni küzdelemben végleg alulmaradt.

Távozásod nehéz kötelességet hárított rám, amikor a temetkezési szakma, az Országos Temetkezési Egyesület és Ipartestület, a szakmai szervezetek és a Dél-Dunántúli Temetkezési Egyesület tagsága nevében búcsúzom Tőled.
Bármilyen fájdalmas is számunkra kedves családtag, barát, kolléga elvesztése, bele kell törődni az élet rendjébe, abba, hogy emberek születnek, meghalnak, ahogyan a fa elpusztul, a virág elhervad, így a halál után az ember sem
emeli fel már a dolgos kezét.
Tudom szívszaggató annak az elfogadása, hogy Pista távozásával egy sikeres életút, egy példás karrier, és nem utolsó sorban egy családi idill ilyen hirtelen  befejeződött. Szolgáljon enyhítésül a gyászban együttérzésünk, segíteni akarásunk.
Vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy ez az élet emlékeinkben megmarad. Mert van kire, és van mire emlékezni.

Kedves István!
A gyász e végtelenül szomorú perceiben nehéz elfogadni a megváltoztathatatlant. Te nem készültél odaátra, Te élni akartál férjhez, apához, nagyapához, kollégához, emberhez méltóan.
Néhány hete még egymás biztattuk:
meggyógyulunk. Terveztük a jövőt, terveztük a közös feladatokat, a közös baráti rendezvényeket. Feladatokkal teli mozgalmas, örömökkel és bánattal is fűszerezett életed során mindig a jövő, a jobb élet reménye, mások életének színesebbé,
tartalmasabbá tétele vezérelt.

Haláloddal olyan embert vesztettünk el, akire minden helyzetben számíthattunk. Ebben a fájdalmas percben köszönöm meg áldozatkész, eredményes munkádat, mind azt, amit, mint ember, kolléga, barát a temetkezési szakmai szervezetekben,
a szakmáért tettél.

Néhány héttel ezelőtt egyik beszélgetésünk során azt mondtad, hogy kicsit háttérbe húzódsz, a vállalkozás ad elég feladatot, de szeretnéd, ha a Dél-Dunántúli Temetkezési Egyesületben az elnökségi tagságod megmaradna. Megígértem, hogy így lesz.
Pista: örökös elnökségi tagságot szereztél.
Nem így gondoltuk, nem így terveztük.

Életed példa lehet az itt maradottak számára. Többször beszélgettünk arról, hogy mi az, ami mássá tesz minket a temetkezésben dolgozókat más embertársainknál. Talán a beállítódásunk, együttérző képességünk, az egymásra utaltság.

Beethoven egyszer azt mondta:

„Az ember hivatása, hogy megismerje az igazságot,
szeresse a szépet, kívánja a jót, és cselekedje a legjobbat.”

Te életed erről szólt. Mi ezért is - bár szomorúan -, de ugyanakkor emelt fővel búcsúzunk Tőled. Szerethető ember voltál, aki szerette az embereket. Ha megbántottak mosolyogtál és csak azt mondtad: megyünk tovább, az élet  majd megoldja.

István!

Elérkezett a végső búcsú pillanata. Nyughelyednél elhelyezzük a tisztelet, a szeretet és a hála virágait.
Körülötted csend van, és csend lesz örökre, hogy álmod, amit immár örök időkre álmodsz, zavartalan legyen, olyan, mint amit a végső búcsúztatásodra felcsendülő gyászzene sugall.

A költő szavaival búcsúzom tőled:

Köszönjük, hogy éltél és minket szerettél.
Nem haltál meg, csak álmodni mentél.
Szívünkben itt él emléked örökre.
Ha látni akarunk, felnézünk az égre.
A csillagok között utazol tovább,
Ott várj ránk, ha majd a mi időnk lejárt.

Pista! Nyugodj békében, őrizze álmod a szerető emlékezet.