„Ide minden magyarnak el kell jönni.” Barangolás őseink nyomában

2015. október 8. (csütörtök)

A 8 fős csoport 2015. október 8-án, reggel 6 óra 30 perckor indult Kaposvárról, a Somogy Temetkezési Kft. telephelyéről. A bérautó vezetését a szekszárdi Nyakas László vállalta. A csoport másik felét Veszprémben, a Kegyelet 2000 Kft. telephelyén vettük fel. A 3-as út mentén csatlakozott hozzánk Tankó Zoltán ceglédi vállalkozót.

14 órakor érkeztünk a Beregsurány–Asztély határátkelőhöz, ahol a határátkelés gyorsításában a beregszászi magyar konzul segített. A határátkelés után Makkosjánosiba mentünk, ahol a Helikon Hotelben elfoglaltuk a szobáinkat. A magyar személyzet örömmel és tisztelettel fogadta a csoportunkat. A felújított három csillagos hotel minden igényünket kielégítette. A szállodából visszamentünk Beregszászra, ahol a Kárpátaljai Református Egyház központja előtt találkoztunk Kázmér Dáviddal, a későbbi kísérőnkkel, majd az udvaron a Kárpátaljai Református Egyház diakóniai osztályának vezetőjével, Nagy Bélával és Babják Zoltánnal, Beregszász város polgármesterével.

Rövid üdvözlések, bemutatkozások után Babják Zoltán egyéb elfoglaltságai miatt elment. Ezt követően, Nagy Béla rövid bemutató (folyosói tárlat) után beinvitált minket az ebédlőbe, ahol a csoport megismerkedhetett a kárpátaljai magyarság vendégszeretetével. Az ajándékozásokat és a beszélgetéseket követően a csoportunk visszatért a szállodába.

2015. október 9. (péntek)

Másnap reggel 8.00 órakor a Bethlen–Rákóczi kastélyban (Beregszász legrégebbi épülete) várt minket Sepa János, a Beregvidéki múzeum igazgatója. A tárlatvezetést a múzeum igazgatója személyesen végezte. A jól felkészült, temperamentumos igazgató sajátos stílusa, tájékozottsága teljes elismerést váltott ki a csoport tagjai körében. Sajnos az idő rövidsége (egy óra) miatt a bemutató előadását nem tudta befejezni. 9.00 órakor a polgármesteri hivatalban várt minket a polgármester és Medve Valentin képviselő. Az üdvözlés után került sor a pénztámogatás átadására és a szerződések aláírására.

Mint arról már korábban beszámoltunk, a gyűjtés során befolyt pénz egy részéből halottszállító autót vásároltunk Beregszász városa részére. A részletek megbeszélése után Medve Valentin vezetésével mentünk ki a beregszászi temetőbe. A temetői séta során megnéztük a halottszállító lovas kocsit, a katonasírokat, a Horthy-család sírjait, a donyecki harcokban elesett magyar származású katona síremlékét.

A temetői látogatás után rövid kávézás, majd – a polgármester külön kérésére – Valentin megmutatta a szociális konyhát, amelyet naponta 250–280 fő vesz igénybe. Megdöbbentő élmény volt. Ezt követően Kázmér Dávid vezetésével megtekintettük Beregszász városát.

***Történelmi háttér***

A Vérke-folyó két partján, bort termő hegyek aljában húzódik meg Beregszász, ez a régi szőlő- termesztő és borászati hagyományokkal rendelkező kisváros.
Hosszú ideig a királyok birtokolták a települést. 1141-ben II. Géza a kunok gyakori betörése miatt szászokat telepített ide, s ettől az időtől Szásznak, Lampertszásznak, Lamprechtszásznak és Lampertháznak is hívták. A város aktív szerepet játszott az 1848-1849-es szabadságharcban.
A Trianoni békeszerződés értelmében a város Csehszlovákiához került, majd 1945 júniusában, akárcsak egész Kárpátalját, Ukrajnához csatolták.
1946-tól hivatalosan ukránul Berehove -nak, oroszul Beregovo-nak nevezik a Vérke-parti, Kárpátalja egyetlen magyar többségű városát.
1991-ben kapta vissza történelmi nevét. Beregszász 2001. május 17-ig járási alárendeltségű város, (ekkor kapta meg a megyei jogú város címet), járási székhely, 72 kilométernyire fekszik Ungvártól, a Kárpátontúli megye székhelyétől. A beregszászi járás területe 802 négyzetkilométer, lakossága 83,3 ezer, ebből a városban 32 ezren élnek. A várost a Vérke-csatorna szeli át, amely a Borzsa és a Latorca folyókat köti össze. Beregszászban egy orosz, két ukrán, három magyar tannyelvű középiskola, egy ukrán és egy magyar gimnázium, szakközépiskola, egészségügyi szakiskola és a tanárképző főiskola működik. Folyamatosan tart magyar nyelvű előadásokat az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház.

Beregszászban négy köztéri szobrot (Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Bethlen Gábor, Illyés Gyula) emeltek, 42 emléktáblát avattak a magyar nemzet nagyjai emlékének.
2001 végén nyílt meg Beregszászban a Magyar Köztársaság Főkonzulátus. A városnézés során megnéztük az egykori vármegyeházát, a törvényszék épületét, a Kossuth-szobrot, a Fedák Sári-kastélyt, az Arany Páva Éttermet (volt kaszinó épülete), Petőfi Sándor szobrát (a szobornál a csoportunk fejet hajtott, és koszorút helyezett el) és a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolát. A séta végén a csoportunk visszament az Arany Páva Étterembe, ahol ízletes és bőséges ebédet szolgáltak fel számunkra.

Ebéd után indultunk Péterfalvára, ahol 15.00 órakor Tóth Bálint polgármester várt minket. A találkozóra a polgármesteri hivatalban került sor. A helyben szokásos – háromszori – koccintás után adtam át a magyar temetkezési vállalkozók pénztámogatását és a 4 doboz könyvet (kb. 200 db). A polgármester javaslatára megtekintettük a György-kastélyban található modern képtárat és a Tiszaháti Tájmúzeumot. A képtárnak helyet adó kastélyt a magyar állam támogatásával újították fel. A múzeum a polgármesternek és a korábbi termelőszövetkezet elnöknek, Bíró Andornak köszönheti létét.


***Történelmi háttér***

(Bíró Andor (1929. február 1.) iskolai tanító, iskolaigazgató, kolhozelnök, a legmagasabb szovjet állami kitüntetések birtokosa, 1963-tól – 1990-ig, 27 éven - 6 cikluson - át az Ukrán Legfelsőbb Tanács képviselője, Texas Állam Dallas városának díszpolgára. 1974. október 3. Életművéért a Magyarok Kijevi Egyesülete a kárpátaljai magyarság identitástudatának megőrzéséért legtöbbet tevő személyek számára alapított Etelköz Díjat elsőként Bíró Andornak adományozta.)

A Tiszaháti Tájmúzeumot és a Péterfalvai Képtárat csoportunk részére Perduk Beáta, igazgató asszony mutatta be. A képtárban több mint száz értékes, modern festmény volt kiállítva. A Tájmúzeumban a Tisza mellett élő emberek használati tárgyaival és lakóházaival ismerkedtünk meg.

Visszafelé megálltunk a Nagyszőlősi járásban elhelyezkedő Tiszaújlak településen, ahol megkoszorúztuk a Rákóczi-szabadságharc emlékére állított turulmadaras emlékművet.
Tiszaújlak sokszor játszott fontos szerepet a magyar történelemben.

***Történelmi háttér***

A Rákóczi-szabadságharc egyik előzménye itt zajlott le, amikor Esze Tamás és csapata 1702 kora őszén megtámadta a tiszaújlaki sóházat. Ez a támadás a bécsi udvar reakcióját is kiváltotta. 1702. október 17-én a császár Szatmár vármegyének címezve rendeletet adott ki, hogy a katonaság segítségével fogják el és példásan büntessék meg a sóházat, felprédáló parasztságot. Eszét hónapokon keresztül tartó üldöztetés után sem tudták elfogni. Munkácson új, kurucok, vezette felkelés kezdődött, és Rákóczit kérték fel vezetőjüknek, aki elérkezettnek látta az időt és eleget tett kívánságuknak. 1703. június 15-én Esze Tamás csapatai csatlakoztak hozzá, 3000 főre emelve a sereg létszámát. 1703. július 14-én Rákóczi Benéhez ért. Átkelt a Borzsa hídján, és a délutáni órákban Csetfalva és Tiszaújlak határában táborozott le lovasságával, mivel a gyalogosok a mostoha útviszonyok, a sár miatt lemaradtak. Ellenséges csapatok nem állomásoztak a közelben, a Tisza jobb parti vidékén legfeljebb az ellenség felderítő járőrei mozogtak. Az egyik ilyen felderítő csapatnak, amelynek kötelékében 20 magyar és 30 német lovas szolgált, a vezetője Kende Mihály császári huszár-alezredes volt. Még július 13-án átkeltek a Tiszán, Benén és Muzsalyon keresztül Beregszászig meneteltek. Nem tudva Rákóczi támadó jellegű előrenyomulásáról, Várin keresztül akartak visszatérni Tiszabecsre. A fejedelem, észlelve a járőrcsapatot, sikeresen bekerítette azokat. Kendének nem maradt más esélye, csak az elkeseredett harc. A fejedelem lovasai már ekkor elfoglalták a rév hídfőjét, amit tizenöt elsáncolt német gyalogos őrzött. Kende embereit Rákóczi katonái a folyónak szorították, akik egy kanyarulatba húzódva keményen ellenálltak. A Tisza túlsó oldaláról – biztonságos fedezékből – heves puskatűzzel támogatták Kende embereit. Négy órán át folyt a küzdelem, amelyben Kende katonái háromszor rohamoztak. A heves összecsapás láttán Rákóczi meg szerette volna kímélni lovasait, és inkább a lemaradozó gyalogsággal akarta megtörni az ellenséget. Erre azonban nem került sor, mivel a lovasok zárt sorú támadása eldöntötte az összecsapás kimenetelét. Az ellenség katonái közül nyolcan estek el. Rákóczi vesztesége a kedvezőtlen helyzetük miatt valamivel nagyobb volt. Az áldozatok közé került Kende Mihály is, aki a lovával együtt a Tiszába fúlt. 1703. május 24-én Majos János kuruc kapitány és Ilosvay Bálint kuruc ezredes katonái elfoglalták Tiszaújlakot. A sóház épületét reggel 7 órakor Esze Tamás foglalta el, két gyalogos csapattal és 40 lovassal, a 14 muskétásból és egy hadnagyból álló őrségből négyet levágtak, a többi közéjük esküdött. Maga Tiszaújlak falu ekkor az Újhelyi család birtokában volt, a kincstár csak a sórakodó hely miatt vásárolt meg belőle egy részt. A falu birtokba vétele egyértelműen a sótisztek ellen irányult, akiket magatartásuk miatt nem szívelt a környék népe. Ezután a kuruc felkelők elfoglalták Naménytól Tiszabecsig a Tisza vonalát. A győztes csata emlékére 1903-ban felállították a turulmadaras emlékművet Tiszaújlak és a szomszédos Tiszabökény határában egy mesterséges halom tetejére. Ezt a nemzeti emlékhelyet azonban 1945-ben, a szovjet megszállás után felszámolták, és csak 1989-ben – Bíró Andor hatékony közbenjárásának köszönhetően – állították újra helyre.

A koszorúzást követően visszafelé gyalog jöttünk át a Tiszán átívelő rendkívül rossz állapotban lévő hídon. Érdekes volt látni a kanyargós, hordalékokkal teli medret, amelyben most nem volt túl magas a víz szintje. Szinte alig volt hihető az, hogy a legutóbbi két árvíz idején ezen a részen is 12 méter magas vízszintet mértek, és a hídon a magas vízállás miatt a közlekedést le kellett állítani.

A vacsorára a szállodánkban, a Helikon Hotelben került sor. Vacsora közben értesített a szálloda recepciósa, hogy a tulajdonos, Bíró Tibor, a tiszteletünkre felfűttette a szaunát, amit ingyen vehetünk igénybe. Kellemes és különleges élmény volt.

2015. október 10. (szombat)

Szombaton a reggeli után, 9.00 órakor találkoztunk új kísérőnkkel, Mihók Richárddal, az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Tannyelvű Humán- és Természettudományi Kara
Magyar Történelem és Európai Integráció Tanszék adjunktusával (A nyár folyamán az egyetemi oktatónak és hallgatóinak adtunk pénzt a beregszentmiklósi ásatásra).
Utunk első állomása Munkács vára volt.

A munkácsi vár (ukránul Замок Паланок, átírással Zamok Palanok, vagyis Palánkai vár) Kárpátalja legnevezetesebb, legszebb történelmi műemléke, amely fontos szerepet játszott a magyar történelemben.

***Történelmi háttér***

A vár jelentős szerepet játszott a Habsburg-ellenes mozgalmak korában. Zrínyi Ilona vezetése alatt, az 1685–1688 közötti években hősiesen ellenálló várőrség utolsóként kapitulált a Rákóczi-szabadságharc idején. A Habsburg uralom alá került várat 1787-től fogházzá, majd börtönné alakították át, ahol sok neves forradalmár raboskodott. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején ismét a szabadság vára volt, utolsók között tette le a fegyvert 1849-ben. 1855–1896 között ismét börtönként használták.  Ezt követően volt magyar, csehszlovák és szovjet laktanya, működött falai között traktoros iskola is. A vár jelenleg műemlék.
A munkácsi várhegy a síkság kellős közepéből emelkedik ki. Vulkanikus eredetű, 408 méter hosszú, 266 méter széles és 68 méterrel magasabb a környező területektől. A 250 méter hosszú és maximálisan 110 méter széles, teraszokra épült vár alapterülete közel 14 000 m². A vár három, külön ellátott védelmi rendszerből áll, melyek a különböző magasságú teraszokon állnak. A legmagasabb részen áll a fellegvár, ami egyben a legrégebbi rész. A 6 méterrel lejjebb lévő teraszon áll a középső vár. Az alsó vár a 10 méterrel alacsonyabb teraszon helyezkedik el. Egy negyedik teraszon, 10 méterrel lejjebb a 20. század elejéig létezett egy kapubástya, amely a déli oldalról felvezető utat védte. Az erőd néhol 3,8 méter vastagságú falait nyolc külső szögletes olaszbástya és három körbástya erősíti.
A fellegvár helyén egykor egy lakótorony volt, amelyet Korjatovics Tódor herceg idején tovább bővítettek. Az akkori négybástyás erődfal három, 3,9 méter átmérőjű körbástyája átépítve még ma is áll. Balra a Lorántffy-, jobbra a Rákóczi-bástya áll. A kettő között helyezkedik el a Szabadság fájának bástyája. A Lorántffy-bástya mellett álló torony a vár legmagasabb építménye. A toronyból kijuthatunk a Géczy-bástyára és a fellegvárba. A Rákóczi-bástyánál lehet kijutni a Vezér (Hosszú)-bástyára. A fellegvárban lakott a várúr és udvartartása. A 2–3 szintes palotaépületeket az udvar három oldalán árkádos kerengő kapcsolja össze. A fellegvár udvarán áll a kút, átmérője 2,5 méter, mélysége 86 méter. 71 méter mélységben a kútból titkos járatot vájtak a Latorca partjához. A fellegvár északi kiszögelésein nyugatról a Német-, keletről a Hajdú-bástya található. A munkácsi vár fontos szerepet játszott II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában is. A fejedelem 1703. június 16-án a Vereckei-hágón át érkezett Lengyelországból Magyarországra. Csapatai 1703. június 24-én foglalták el Munkácsot, a várat birtokba venni azonban akkor még nem tudták. A vár ostroma 1703 novemberében kezdődött és 1704. február 16-án a kuruc sereg győzelmével ért véget. Rákóczi azonnal beköltözött és innen irányította szabadságharcát, melynek ez igen fontos támaszpontja volt, stratégiai fekvéséből adódóan. Ezért utasítást adott Demoiseaux brigadéros hadmérnöknek, hogy készítsen tervet a vár korszerű kibővítésére és átépítésére. 1705-ben hozzálátott a vár megerősítéséhez, a munkálatok, melynek nagy részét Bereg megyei jobbágyok végezték, egészen 1710-ig tartottak. Az építkezéseket először De La Mothe hadmérnöki ezredes felügyelte, majd 1708-tól De la Faux hadmérnök vette át. A vár mellett, a Latorca bal partján lévő malmot a fejedelem 1706-ban pénzverdévé alakíttatta át, amely egészen 1713-ig működött. II. Rákóczi Ferenc számos külföldi küldöttséget fogadott nagy pompával a munkácsi várban, közöttük I. Péter orosz cár küldötteit is. A kurucok szabadságharca vereséggel végződött. 1711. június 22-én a vár védői letették a fegyvert. Az osztrákok kegyetlen bosszút álltak a felkelőkön, több tucat falut romboltak le a vár környékén, amely az ezt követő időkben fokozatosan elvesztette stratégiai jelentőségét. Az első világháború után, amikor a trianoni békeszerződés értelmében Kárpátalját, lakosságának akarata ellenére Csehszlovákiához csatolták, a várat először a csehszlovák hadsereg (1919-1938), majd a visszacsatolás után pedig 1944-ig a magyar honvédség kaszárnyaként használta. 1945-től a szovjet néphadsereg laktanyája volt. 1962-től 1973-ig az 1. sz. Ipari Szakközépiskola mezőgazdasági gépkezelők (traktoristák) képzésére használta. 1971 és 1993 között a lembergi restauráló intézet tevékenykedett a várban. Ez a restaurációnak nevezett időszak több kárt okozott a várban, mint több évszázad ostroma.

A romossá vált várban, az utóbbi időben valódi felújítási munkálatok folynak, melynek köszönhetően a vár napról napra szépül, és a helyreállított termekben több kiállítás is várja a látogatókat. Itt kapott helyet a Lehoczki-gyűjtemény anyagára támaszkodó Munkácsi Történelmi Múzeum, amely a történelem minden korszakából bemutat kiállítási tárgyakat. Kiemelkedően fontos esemény volt a várban a 2007-ben megrendezett Munkácsy kiállítás, melyen a festő legtöbb művét bemutatták.
A várséta után csoportunk Mihók Richárd kérésére ellátogatott Beregszentmiklósra, ahol a várkastélyt a bérlő, Bartosh József festőművész mutatta be.

***Történelmi háttér***

A Latorca völgyében, Munkácstól északkeletre, 10 km-re Szentmiklós községben található a Beregszentmiklósi várkastély, mely egykor jelentős erődítménye volt a Huszt–Szentmiklós–Ungvár védelmi vonalnak. Kelet felől a Latorca képezte természetes védelmét, a többi oldalról földtöltéssel és árokkal volt megerősítve.Először  1214-ben tesznek róla említést. A kastély-erődítmény alatt tágas pincék voltak. A földszinti kereszt-boltozatú rész az északi és déli kiálló kerek saroktornyokon kívül hat szobát és konyhát, illetve egy tágas előcsarnokot foglalt magába, emeletén pedig egy hosszú keskeny folyosóból hat kis szoba és egy nagy terem nyílott. Padlásának falait ellátták lőrésekkel, amelyek a várkastély védelmét szolgálták. Északi és déli sarkain kerek, illetve sokszögű saroktornyok állnak.
A várkastélyt 1450-ben Perényi Imre építtette, majd 1585-ben Telegdy Mihály átépítette. Az 1670-től a Rákóczi-család tulajdona. 1633-ban, 1729-ben, 1734-ben és 1839-ben átalakították. 1728-ban a Schönborn-család birtoka volt. 1768-ban gróf Schönborn Lothár Ferenc a kastélyt szintén átépítette. A kastély délnyugati bejáratát 1734-ben Marksteiner Jakab uradalmi kőműves falazta be, s azt a kastély ellenkező oldalára tette át. A kastélyban több hírneves személy is megfordult, így többek között Telegdy Kata (1550— 1599) első ismert magyar költőnő, Petrőczy Kata Szidónia (1658 — 1708 a magyar barokk első ismert költőnője. Zrínyi Ilona is gyakran tartózkodott itt. Többször találkozott itt későbbi férjével, Thököly Imre kuruc „királlyal”. II. Rákóczi Ferenc fejedelem is gyakran járt Beregszentmiklóson, itt, a kastélyban töltötte a száműzetésbe vonulása előtti utolsó éjszakát is 1711. február 18-án. A XVIII-XIX. századokban a várkastélyt kikezdte az idő vasfoga, falai, tetőzete megrongálódtak, ezért 1943-ban a Magyar Műemlékek Országos Bizottsága jelentős méretű kutatási és restaurálási munkálatokat végeztetett a kastélyon, amelyek során az északi és nyugati falakon két sgraffitto (díszítő eljárás, melyben egymásra felvitt különböző színű festékek vagy vakolatok felső rétegét precízen visszakaparják, kikarcolják, ami által előtűnik a mélyebben fekvő réteg színe) került elő, az egyik a Rákóczi-címert ábrázolta. Sajnos a háborús idők nehézségei miatt a kastély restaurálását nem tudták befejezni. Később különféle célokra használták fel. A szovjet időkben laktanyaként működött majd a Szovjetunió széthullását követően üresen állt. A várkastély pusztulásnak indult.

Évekkel ezelőtt a teljesen lerobbant Szentmiklós romvár is új életre kelt. 2001-ben 49 évre bérbe vette Bartosh József munkácsi festőművész, aki a „Kalhan-A” jótékonysági civilszervezet elnöke. Festőművész feleségével, Tatyanával együtt közösen irányítják a helyreállítási és restaurálási munkálatokat ukrajnai és magyarországi szakemberek bevonásával.
A Magyar Köztársaság Műemlékvédelmi Hivatala és a Teleki László Alapítvány támogatásával felújították a tetőszerkezetet. 2010-ben Majnek Antal római katolikus megyéspüspök felszentelte az egyik toronyban felújított Szent Miklós-várkápolnát. A Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet (KMMI), a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége (MÉKK) és más civilszervezetek védnökséget vállaltak a várkastély fölött. Napjainkban helyreállított termei a történelem, kultúra és természetesen az igazi érzelmek fellegvárává vált. Közművelődési rendezvények, képzőművészeti plein-air-ek és kiállítások, komolyzenei hangversenyek gyakori színtere. Felújított helyiségekben múzeumot rendeztek be. A kelta és a szkíta korszakból származó leletanyag teszi ki a kiállított tárgyak nagyobb részét (korabeli fegyverek, használati eszközök, valamint különböző női ékszerek).

1682-ben, ebben a várkastélyban született az egyik legmagasztosabb szerelem: itt tartották titkos randevújukat, később nászéjszakájukat is Zrínyi Ilona (Munkács legendás védője) és gróf Thököly Imre. A szerelem és az összetartozás várának tartják, ahol az idelátogatók fogadnak egymásnak örök hűséget, sok férfi itt kérte meg szíve hölgyének a kezét, egyre több ifjú házaspár látogatja meg, esküvői ceremóniákat tartanak itt.

A kastély további rekonstruálására vonatkozóan már kidolgozott terv van: a hagyományokat figyelembe véve különleges interiőrök kialakítására, alkotóműhelyek létesítésére is.

A vármúzeum megtekintését követően folytattuk utunkat Szolyvára, ahol a malenkij robotra elhurcolt áldozatok emlékére állított emlékpark megtekintése során tisztelegtünk az áldozatok emléke előtt. Szomorúan hallottuk a tájékoztatóban hogy a több mint 50 ezer elhurcolt magyar fele elpusztult valamelyik munkatáborban. Számtalan azoknak az áldozatoknak a száma is, akik a visszaérkezést követően különböző betegségekben hunytak el.

***Történelmi háttér***

Szolyva: 1263-ban Zoloa néven említik először. Már az őskorban lakott hely, ahol bronzkori leleteket találtak, Tövisfalva felé pedig honfoglalás kori sírt tártak fel. Rákóczi Lengyelországból jövet itt találkozott a népfelkelők küldötteivel. 1728-ban lett a Schönborn-család birtoka, ettől kezdve indult fejlődésnek. 1798-ban kapott vásártartási jogot. 1888-ban egyesítették Nagybisztrával.
1944-1945 között a helységben szovjet gyűjtőtábor volt, ahol több mint tízezren haltak meg; a város határában levő tömegsírjuk jeltelen. E táborba vitték azokat, akiket, a Kárpátalját megszálló 4. Ukrán Front parancsnokságának 0036-os számú parancsa szerint november 16-ig összegyűjtöttek a szokásosan hazudott 3 napos munkavégzés céljából (a Városparancsnokságon minden 18 és 50 év közötti német és magyar nemzetiségű hadköteles férfinek jelentkeznie kellett a rendelet szerint). Az összegyűjtött áldozatok többsége a szovjet Gulag poklain halt meg, vagy tűnt el. 1910-ben 3802 lakosából 1698 ruszin, 1115 német, 735 magyar és 195 szlovák volt. A trianoni békeszerződésig Bereg vármegye Szolyvai járásának székhelye volt. Ma 14 800 lakosából 800 (3%) a magyar.

Utunkat folytattuk a Vereckei-hágó felé. A főútról Alsóvereckénél tértünk le. A rendkívül elhanyagolt rossz minőségű úton nagyon lassan haladtunk. A Millecentenáriumi emlékműhöz vezető út utolsó szakaszát feljavították, így nem kellett gyalogolnunk. A domboldalon három félig kész, illetve kész, de elhagyatott szálloda romos maradványai kötötte le a figyelmünket. Az emlékműhöz vezető út kezdetén nyolc új sír keltette fel az érdeklődésünket. Mihók Richárd elmondta, hogy igazán nem lehet tudni, hogy kit takarnak a sírok. Az ukrán nacionalisták azt állítják, hogy a magyar csapatok Kárpátaljára történő bevonulását követően lelőttek hét fiatal SZICS gárdistát (hasonló szervezet volt, mint a magyar levente mozgalom). Az eseményekre nincsen semmi bizonyíték. A magyar milleniumi emlékmű szerepét, lakosságra gyakorolt hatását szeretnék ezzel torzítani. A nyolcadik sír valóságos: egy nemrég meghalt ukrán nacionalista vezért – saját kérésére – temettek itt el.

A magyar honfoglalás milleniumi emlékmű és az alatta elterülő föld (0,25 ha) tulajdonosa a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ). A hágón a lenyűgöző természeti szépségen kívül kevés látnivaló van. A folyamatos rongálások (az emlékmű festékkel történő leöntése) miatt a terület négy sarkára szép oszlopokat helyeztek el, amelyen réztáblára felírták ukránul és magyarul, hogy magánterület. Sajnos az elmúlt hónapokban az oszlopokat szétverték, az emlékmű több pontját pedig megbontották, amelyet látogatásunkra kijavítottak. A középen elhelyezett gránittömbön lévő keresztet valószínűleg az utóbbi időben szétverték. A csoportunk megkoszorúzta az emlékművet, majd a helyszínen tartózkodó ungvári iskolás csoporttal elénekeltük a himnuszt.
Maradandó emlék a tanárnőjük egyik mondata: „Ide minden magyarnak el kell jönni.”.

***Történelmi háttér***

A Vereckei-hágó (ukránul перевал Середньоверецький [pereval Szerednyovereckij]) az Északkeleti-Kárpátok (Ukrán-Kárpátok) egyik legfontosabb hágója. Az Északkeleti-Kárpátok gerincén, a Latorca és a Sztrijbe ömlő Opor folyó völgye között helyezkedik el. A hágó tengerszint feletti magassága 841 méter. Ma a Lvivbe tartó országút elkerüli. A hágóra Alsóvereckén keresztül lehet feljutni, meglehetősen rossz minőségű kacskaringós úton. Ősidők óta használt út. 895-ben a honfoglaló magyarok többsége a Vereckei-hágón keresztül érkezett a Kárpát-medencébe. 1241-ben a mongol-tatár fősereg itt tört be Magyarországra. Az első világháború idején, 1914-ben az osztrák–magyar csapatok súlyos harcokat vívtak a hágónál az orosz cári csapatokkal. A második világháború idején szintén súlyos harcok voltak a hágó környékén (az Árpád-vonal völgyzáraihoz tartozó erődítmények ma is láthatóak). 1980-tól az országút elkerüli a Vereckei-hágót. 1996-ban Matl Péter munkácsi szobrász alkotta meg a honfoglalási emlékművet, amelyet folyamatosan romboltak az ukrán ultranacionalisták. 2008-ban Sziklavári Vilmos ungvári főkonzul kezdeményezésére a magyar állam 25 millió Ft ráfordítással újjáépíttetett, ugyancsak Matl Péter kivitelezésében. Az emlékmű a Kelet és Nyugat közötti kaput jelképezi. Hét tömbből áll, amelyek a Kárpátokon átvonuló hét honfoglaló törzset szimbolizálják. A „kapu” nyílásában a vérszerződésre emlékeztető oltárkő található.

Az ebéd a Chalet-hegyek között található étteremben volt. Az étterem egy ukrán szállodalánchoz tartozik. A fából készült étterem szervesen illeszkedik a természeti környezethez. Az étteremben ukrán népművészeti és falusi használati tárgyakat helyeztek el. A csoport tagjai ukrán ételeket fogyasztottak.
 
Az ebéd után, utunk egyik legnagyobb érzelmi és történelmi emlékét szereztük, Vezérszálláson.

***Történelmi háttér***

Vezérszállás (korábban Pudpolóc, ukránul Підполоззя [Pidpolozzja], oroszul Подполозье [Podpolozje]) falu Ukrajnában, Kárpátalján, a Volóci járásban. Alsóvereckétől 10 km-re délnyugatra, a Latorca völgyében fekszik. Felsőgereben és Jávor tartozik hozzá. 1890-ben egyesítették Pudpolóc és Romanóc községekből. A hagyomány szerint a faluban szállt meg 1703. június 27-én II. Rákóczi Ferenc, Bercsényi Miklóssal együtt a munkácsi csatavesztés után Lengyelországba menet. 1910-ben 385, túlnyomórészt ruszin lakosa volt, ma 800 ruszin lakosa van. A trianoni békeszerződésig Bereg vármegye Alsóvereckei járásához tartozott.

Csak kevesen tudták, hogy a Vezérszálláshoz tartozó Gereben településen van az egykori Árpád vonal egyik bunkerének bejárati nyílása. Nem tudtuk, hogy be lehet-e menni. Amikor megérkeztünk kiderült, hogy a bejárat és környéke kiépült, alkalmas turisták fogadására. A fiatal ukrán hölgy – a helyi vezető – megkérdezte, hogy tudjuk-e mennyi az idő. Tudtuk. Elmúlt 17 óra. Mindezek ellenére, miután kifizettük a belépőjegyet, beengedett minket az Árpád-vonal helyi alagútrendszerébe.
A járófelületet kicserélték új deszkákra. A járófelület alatti akna gyűjti össze a csurgalékvizet. A különböző irányokba nyíló járatok vége vagy lezárva, vagy berobbantva volt. Mivel az erődöt soha nem foglalták el a szovjet csapatok, a magyar katonák a géppuskafészkeket és tüzérségi állásokat a visszavonulás előtt felrobbantották. A több száz méteres járatok meglepően jó állapotban vannak. A szellőzés hiánya miatt a levegő nyirkos. A régi villanyvezetékeket újra cserélték. A falban lévő fatiplik mai is megtartják az új vezetékeket. A járatok végén, a helyszínen talált katonai felszerelési tárgyak, tablók (szovjet stílusú propagandaanyag) és borozó is volt.

***Történelmi háttér***

Az Árpád-vonal a Magyar Királyi Honvédségvédelmi rendszere volt a második világháború idején az Északkeleti- és Keleti-Kárpátokban magyar katonák és ruszin munkások építették ki. A Vörös Hadsereg támadásával szemben a második világháborúban három kiépített vonal volt: a Kárpátok előhegyei között a helységtámaszpontok láncolatából kiépített Hunyadi-állás, az ezeréves országhatáron inkább csak kijelölt, de ki nem épített Szent László-állás, és a Magyarország belseje felé futó völgyekben kiépített Árpád-vonal. Az Árpád-vonal a Keleti-Beszkidektől egészen a Berecki-havasokig terjedt. Légvonalban több mint 600 kilométerről volt szó. A vonal építkezése, elsősorban az infrastruktúra, a háttér megteremtésével, már 1940-ben megkezdődött. Természetesen a legnagyobb titoktartás mellett. 1943-ban, a sztálingrádi csata után felgyorsították a kiépítését. 1944 elején épült ki a Hunyadi- és a Szent László-állás. A magyar határ előtt 30-40 kilométerre lévő előretolt védőöv, a Hunyadi-állás fő feladata a szovjet támadóerők lelassítása, szétbontakozásra kényszerítése, hogy túlerejével ne tudjon menetből azonnal teljes erővel a fő védőövre zúdulni, és az állások leküzdése során mind élőerőben, mind haditechnikában minél nagyobb veszteségeket szenvedjen. A Hunyadi-állás a támadás várható hadműveleteinek irányában épített, tábori erődítésekből álló támpontokból állt. Az utakat, völgyeket zárták le. A közbeeső védelmi sáv, a Szent László-állás, közvetlenül az ezeréves határ vonalát követve, mondhatni az utolsó hetekben és csak részlegesen épült ki. Kisebb támpontokkal, tüzelőállásokkal, géppuskafészkekkel zárták le az utakat, a magas hegyeken átvezető átjárókat. Fő feladata, az Árpád-vonal előtt közvetlenül ismételten szétbontakozásra, támadás szervezésére késztetni az ellenséget. És ezután következett csak a magyar határokon belül a védelem gerincét alkotó Árpád-vonal. Az Árpád-vonal a magas hegységek terepviszonyait messzemenően kihasználó, tábori erődrendszer volt, melyet vasbeton szerkezetű tüzelőállásokkal, védelmi létesítményekkel, figyelőkkel erősíttettek meg. A kiépített támpontok, megerődített körletek, völgyzárak valamennyi a hegyeken átvezető szorost, hágót, átjárót lezárták. A körkörösen védhető völgyzár alapja a sejtszerűen elrendezett körvédőképes és körvédőköteles rajállás volt, melynek központja a közepes tüzérség ellen is biztos védelmet nyújtó bunker volt. A környezeti anyagok, levéltári források, szemtanúk visszaemlékezései, helyszíntanulmányok és fotók bizonyítják, hogy ezt az erődrendszert csak megkerülni lehetett, de áttörni nem. Erre nem is került sor. A román kiugrást (1944. augusztus 23.) követően a Magyar Honvédség arra kényszerült, hogy az Árpád-vonalat kiürítse.

A bunker-túra után meghívtam a csoportot a bejárat előtt felállított – fából készült, padokkal és székekkel ellátott – büfébe egy kávéra és egy sörre.

A vacsora ezen az estén is a hotelben volt, ahol éppen lakodalmat tartottak. A vacsorára meghívtuk kísérőinket és segítőinket is. A kellemes estét legfeljebb a túl hangos lakodalmi zene árnyékolta be.

2015.október 11. (vasárnap)
 
Vasárnap, a reggeli után közkívánatra került sor a shoppingra, a beregszászi piacon. A látványos, de igazán érdekes dolgokat nem árusító piacon mintegy háromnegyed órás tartózkodás után a csoport visszaindult autónkhoz. A piaci séta alatt meglátogattam Sepe János múzeumigazgató urat. A katonasírokról, katonatemetőkről sok értékes információt osztott meg velem. Amikor együtt volt a csoport, elindultunk a beregsurányi határa. Az ukrán oldalon mintegy 40 percet, a magyar oldalon egy órát kellett várakoznunk. Még örülhettünk is, mert hétközben van, aki 4 órát várakozik. Nem Magyarországhoz, nem Európához méltó állapotok. Várakozás közben jutottak eszembe Mihók Richárd szavai: „Menj a zöldhatáron, nem kell várnod, és még ebédet is kapsz.”. A hazai, jó minőségi utakon minden utastársunkat hazavittünk.

Puskás Béla, az OTEI elnökségi tagja, a Dél-Dunántúli Temetkezési Egyesület elnöke