Temetetlen halottaink
Több mint 25 évi lelkészi szolgálat* után akarva-akaratlanul kell megállapítanom, hogy a változások nagyon megmutatkoznak a temetések terén is. Ezen belül különösen is a városi temetéseken, hiszen nagyok a különbségek a város és a falu között. A falvakban még nagyon sok helyen megvannak a hagyományok, a szokások, ezzel szemben a városban, különösen is a belvárosi övezetekben új jelenségek meghonosodásának lehettünk megélői a temetőben is.
Még a régiek azt mondták, hogy „halottat nem hagyunk a föld színén”, addig napjainkra egyre többen vannak, akik elfelejtik tisztességgel eltemetni családtagjukat, hozzátartozójukat. Bocsánat, hogy kimondom, de egyre többen vannak, akik már el sem temetik szerettüket, és azt várják, hogy valaki más /pl. önkormányzat, idősek otthona, egy alapítvány / intézkedjen.
20 éve szolgálok idősek otthonában és szomorú megtapasztalásom, hogy egyre több időst az otthon temettet el, mert a család nem teszi meg. Nem a pénznek a hiánya miatt, hanem a közömbösség, a felelősség elfelejtése miatt. Az isteni parancsolat, hogy „ Tiszteld apádat és anyádat…”, azt is jelenti, elbúcsúzok Tőle/Tőlük az élet végéhez érvén és vállalom a temetést.
Az évek alatt egyre gyarapodó köztemetések száma is azt mutatja, hogy valami nagy baj van velünk emberekkel, hogy nem akarunk elbúcsúzni hozzátartozóinktól, a rokonainktól.
Miután másképpen állunk az élethez, nem is csoda talán, hogy az elmúláshoz, a halálhoz, a temetéshez is egészen másképpen viszonyulunk. Pedig sosem felejthetjük el, hogy nem csak nekünk kell elkísérni és majd elbúcsúztatni az előttünk járókat, hanem egyszer bennünket is jó lenne, ha valaki elkísérni utolsó utunkon és nem maradnánk magunkra. Nem feltétlenül kellene mindent megváltoztatni és lemondani a hagyományról, mert hiszen ezek nem véletlenül alakultak így. Az elődök jól tudták, hogy mi szükséges a gyász feldolgozásához és nem akarták se megspórolni, se felgyorsítani.
Érdekesek, amikor gyászolók azzal a kéréssel keresnek meg, hogy legyek ugyan lelkész a temetésen, de ne annyira. Ilyenkor mindig megkérdezem, hogy mit is értenek ez alatt. Jönnek is az ötletek: nem fontos énekelni, csak egy kicsit imádkozzam stb. Ez azért is érdekes, mert szónok ismerőseim pedig elmondják, hogy feléjük pedig olyan kérés hangzik el gyakran a családtól, hogy mondják el a Mi Atyánkot vagy énekeljenek egy közismert egyházi éneket.
Régen mondom már illetékeseknek, hogy jó lenne a fiataloknak egy-egy osztályfőnöki vagy biológiai órán arról beszélni, hogy mi a teendő egy haláleset bekövetkezte után. Sok fiataltól hallottam, hogy hiányolták tanulmányi idejük alatt, hogy az élet ilyen irányú feladatairól soha senki nem beszélt. Mielőtt bárkit hibáztatnánk – hogy mennyire szülőnek vagy az iskolának a feladat -, segítsük a következő nemzedéket, hogy beszélünk nekik az élet végéről és magáról a temetésről.
Egy embernek jó esetben csak egyszer van temetése. Aki ezt valamilyen módon elmulasztja, később úgy érezheti, hogy nem tudta eltemetni családtagját és nem tudta lezárni a kapcsolatukat. Viszi a lelkében ennek a terhét, ami sok nehézséget okozhat. Fontos, hogy tudjuk megadni az élőknek, ami őket illeti, de halottainknak is a végső tiszteletet.
Gecse Attila, ref. lelkész Miskolc*